Nehéz nem szatírát írni - Hamvas Béla művei 29. - Hamvas Béla
- Ramburs
- Online
Descriere
Raporteaza produsVânzatorul este direct răspunzator pentru produsul afișat în această pagină.
Specificatii
MINDEN ÚGY VAN, AHOGY NINCS Hamvas
Béla szatirikus írásai „Azt mondják, a komorság az ördög arca.”
Difficile est saturam non scribere – nehéz szatírát nem írni,
mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen
kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem
gondolta másként. Azonban az „elfelejtett nagy angyal”, a Nevetés
Angyalának hangja elváltozott, és a középkor végével, miként Hamvas
mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult: „Minden
nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit
(nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett
bohóckodás.” Ez a „csaknem búskomor őrületből” fakadó könnyes és
megkínzott hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és
felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti
időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is.
Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró
gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a
„tükörkonstrukciók” egy fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem
volt kielégítő, s már ebben a korai időszakban világosan látta,
hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly diadalmaskodó
és találó, nem egyéb, mint a „legyőzött” fogságában maradni. A
külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az
aranykori tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak
ennek a tekintetnek a termékenyítő tüzében lehet. Valójában ez a
tűz lobogja keresztül a szatírák kölcsönösen egymásba nyíló
rétegeit is: a felszínen a „nevetés, játék, marás”, alatta a
„búskomor őrület”, a „düh, az undor, a méreg és vicsorgás”, ismét
ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás
szabadságának már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és
otthona: „az aranykor örök valósága, amelyben a kövek és a növények
és az emberek együtt élnek a tűzzel és az erőkkel és a hatalmakkal
és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor állandóan jelen van
mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és legmélyebb
realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.”
Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz
csupán a hamvasi szatíra, annak valamennyi elemével, a
karakterektől kezdve a legkülönfélébb viszonylatok kifordultságának
megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az „állandóan és
megmásíthatatlanul igaz” képes csupán ellenpontozni és magasabb
feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és
széttöredezett külső és belső valóság sajátosan torzult
diszharmonikus darabjait. A Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében
szereplő, eredetileg különálló írásokat Hamvas Béla csak később
rendezte egységbe és sorolta közös cím alá. Az összeállításban
szereplő írások közül A magyar Hüperión (1936) második részében cím
szerint is megnevezve, bár nem kifejezetten szatírái közé sorolva
két írásáról, A káposztáskertről és az Oidipuszról szólva a
következőképp emlékezik meg: „Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom
komédiája. Mint öreg nyugdíjas tábornok házasságra lépek az
idillikus káposztáskerttel. Akármelyik művemet piszkálod meg,
azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranykorból
készült. Igen, házasságra lépek és várom az idillt. Micsoda
csúfság. Micsoda mulatság. Micsoda keserűség. Micsoda nevetés, ó! A
házvezetőnő őrült, aki állandóan félrebeszél, az egyik kertész
folyton keres, a másikra időnkint rájön a civódás-düh, a harmadik
pedig, igen, a harmadik: nem hisz Istenben! Így, ahogy mondom, nem
hisz Istenben, vagyis érthetőbben: nincs transzcendentális ösztöne.
Hogy mi lesz ebből az idillből, könnyen kitalálható, könnyebben
mindenesetre, mint amilyen könnyen élhető volt. De nevettem. Az
Oedipus a legigazibb emberi történelem. Ahogy csak egy igazi
történetfilozófiai művet ismerek, Anatole France Pingvinek
szigetét, és csak egy százszázalékos szociológiát, Swift
Gulliverjét, történelem is csak egy van: az Oedipus. Az előbbi
kettő együtt kimerítő történetfilozófia és szociológia akar lenni,
és az is. Meghatározza a következő fogalmakat: mi a fejlődés, a
haladás, mi az okság, a kapcsolat, a viszony, az osztály, a vagyon,
szóval pontosan leírja a Véletlent. Azt hiszem, az Oedipus után
emberi történettel foglalkozni anakronizmus.” Ugyancsak 1936-ban
„emlékezik meg” Hamvas – jóllehet ezúttal közvetett, de a korai
írások szellemének későbbi jelenléte tekintetében annál
hangsúlyosabb módon – immár egy személyes, Molnár Antalnak írott
levél keretei között a Nehéz nem szatírát írni egy másik
„fejezetéről”, mégpedig A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a
hőst címének csaknem szó szerinti megismétlésével és a mű
alapgondolatának kifejtésével: „Divattal szembenállni annyi, mint
kockáztatni a hírt. Ez nagyon nehéz, és csak egy módon lehetséges:
ha az ember belátja, hogy mi a viszony ma a hír és a hős között.
Egészséges világban a hír a hős járuléka, minden hír mögött hős
van, s minden hősnek van híre. Beteg világban nem az a baj, hogy a
hős elveszti a hírt, hanem hogy a hír elveszti a hőst. Az előbbi
csak egyéni sorsokat tör össze, nem oly nagy baj. Az utóbbi egész
népeket zavar meg, téveszt meg. A hős elveszett, hír nélkül áll. Ez
a magány. A modern hős ezért magányos. De a hír is magában áll,
nincs mögötte hős, itt lép fel a hős-szurrogátum: a sztár. A mai
világban hős és hír között fordított viszony van. Aki hírt akar,
annak éppen a hősiességről kell lemondani – hős alatt értem az
„istenség által formált embert”. Aki híres akar lenni, éppen nem
szabad hősnek lenni, hanem sztárnak. Ezért kell annak, ki hírre
szomjazik, a divattal járnia, s ezért kell annak, aki a nagyot
akarja, okvetlenül a magányt választania. Ez az alternatíva
mindnyájunk előtt állandóan ott áll, minden munkánknál, minden
gondolatunknál, minden tettünknél felmerül, és mindig újra, minden
esetben külön döntést követel. Végleges megoldása nincs: a hős
mindig meg fogja kísérelni, hogy meghódítsa a hírt, ami az övé – de
végül is mindig van, amit a hős jobban akar, s ez a saját
hősiessége. Mégis csak az istenek között van az ember a legjobb
társaságban.” Nemcsak a „hüperioni korszak”, hanem a kései nagy
művek végsőkig érlelt és letisztult világa felől is pontosan
kirajzolódik, hogy a korai írások tapasztalatai később megannyi
szálon bomlanak ki és térnek vissza egyfajta állandóan variált, új
és mégis azonos zenei téma módjára. Többek között éppen ilyen, az
életmű egészén végighúzódó „témának” mutatkozik a létezés látszólag
személytől független kezdeti kisiklásának és a „legelső indítóok”
keresésének az Oidipuszban megformált témája is, láthatóvá téve,
miként hajlik át ugyanez a gondolat immár a szellemi hagyományok
keretei között az időskori összegző művek lapjain a „romlott és
hazug zűrzavar” kezdőpontjának, a „sötét pont”, az „első hazugság,
a próton pszeudosz” helyének felismerésébe. Bárhogy is legyen az
egyes írások tényleges keletkezési idejét és helyét illetően, a
Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő írások Hamvas
általi elrendezése semmiképp sem esetleges: a Juregiától az
Oidipuszig úgyszólván a „külsőtől a benső felé” ívelő mozgás képe
rajzolódik ki, és a hét írás együttesen olyan utat jár be, amely
analogikusan az életmű egészében az ember „önmagához vezető útjának
és megérkezésének” képét anticipálja. Szintén ennek a mozgásnak az
ívéhez tartozik – ismét csak nem keletkezési idejének, sokkal
inkább témájának, hangvételének és benső mozgásának tekintetében –
az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája,
amely szintén helyet kapott A magyar Hüperión visszaemlékezései
között: „Aztán van egy mű, szatíra is, nem is, dráma is, nem is,
költemény, tanulmány. Minden esetre a szégyentől félőrült ember
írta. Címe: Beszélgetés az Akropoliszon. Ebben a műben seregestől
vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul
írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez,
szóval olyan szövegekhez, amelyeket nem is egy ember írt, hanem egy
egész nép, és nem egy-két év alatt keletkeztek, hanem egész
generációkra, sőt évszázadokra volt szükség, hogy a szavak olyan
masszív anyaggá összeforrjanak, s ilyen formát nyerjenek. Ezekben a
mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a
tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti
azt, hogy az ember már látja is őket. Anélkül, hogy csábítanak,
mert ezt nem teszik, egyáltalán nem ereszkednek odáig, hogy
engedményeket tegyenek, pláne, hogy az emberrel foglalkoznak, éppen
annyira nem, ahogy a tenger vagy az erdő vagy a sivatag nem csábít,
mégis örök látvány, s bár egyáltalán nem látványos, sőt egyszerű,
csaknem közönséges, mégis kimeríthetetlen. E mondatok mindig
vannak, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanezt jelentik, és
ugyanazt adják. Talán még abban is ugyanazok és
megváltozhatatlanok, hogy minden pillanatban mások és újak. Mert a
középpontban állnak, és a világ körülöttük forog. […] Valósággal
élettani rejtély, ahogy itt valaki saját életét faképnél tudja
hagyni és vissza tud nézni önmagára.” Amellett, hogy a
Beszélgetésben vannak részek, amelyek az átvilágítás erejében,
szenvedélyességében és szépségében az életműnek is csupán kivételes
helyeihez mérhetőek, itt olyan kérdések törnek felszínre, amelyek
egy életen át tartó benső küzdelem részei lesznek. Ezek között az
egyik legfontosabb a hallgatni vagy beszélni, az írni vagy lenni, s
egyáltalán, az íráshoz való elemi kötődésének kérdései, amelyek a
60-as évek műveiben és személyes hangvételű levelezésében is
ugyanilyen intenzitással, a maguk átfogó jellegével és erejével
jelennek meg, elsősorban a szellemi realizáció személyes
lehetőségének kérdéseihez kapcsolódva. A kötet utolsó írása, az
1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz Hamvas Béla
egyetlen vígjátéka. Ez a darab azonban, amely Németh Antal színházi
rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában,
hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű
műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő
járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga
harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés
azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia
sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos
egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben
a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen
tanúság hallgatni.” Mintha a mű egésze és sajátos könnyedsége
csupán az éppen művét író szerző képével együtt nyerné el
értelmének teljességét és láthatatlan súlyait. Mégis, csaknem
nehézkedés nélkül merülnek fel benne a hűség, az igazság, a
szerelem nagy képei, és főként „a hatalom mindenkori sajátsága”,
amely „nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól
demonstrál.” Ennek a demonstrációnak külön a korszakra jellemző
típusa, a „kor igazi érdekessége” is felvillan itt, amelyet már egy
jó évtizeddel korábban, az Óda a XX. századhoz lapjain a „fürge
huncut” alakjában rajzolt meg: „Nem szégyellem bevallani, hogy
korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot csodálom a
legjobban […] ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a
következőben keselyű, amely szemedet kivájja. […] Ő a fürge huncut,
ez az elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen
esküszegő, a huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre
fejezetében kifejtett kétfedelű morál virtuóza. […] A legnagyobb
izgalom számomra ezt a tetűt megfogni, élettanát vizsgálni,
tenyészetének feltételeit kutatni, hogy kikísérletezzem azt, ami
belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat
becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos
belőlem a rossz iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen
hiányzik. Nem vagyok hajlandó annyira becsülni, hogy harcoljak
ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami, amit a legjobb
elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.”
Ennek a „magára hagyásnak” egyik arca maga a nevetés, az a hatalom,
„hogy sorsomból bármikor kiléphessek, és egy kicsit kifújjam magam,
akár egy padon, akár a fűben”; de a nevetésnek és a vele megnyíló
szabadságnak is van arca, mégpedig a szeretet: mert bármilyen
esendőnek, homályosnak és szűkösnek is tekinti a kort és az embert
Hamvas Béla ezeken lapokon, bármennyire is „gúnyolja vagdalja,
kineveti – de mindenekfölött szereti.” Palkovics Tibor
írása
Kiadás éve: 2016
Oldalak: 496
Súly: 442 g
Borító: vászon
Nyelv: Magyar
Galerie foto
Modalitati de livrare si plata
LIVRARE
In Oradea
-
- Prin Curier rapid - 9 Lei in max. 11 zile lucratoare
In Romania:
-
- Prin Curier rapid - 9 Lei in max. 11 zile lucratoare
PLATA
- - Ramburs
- - Online
Politica de retur
- - Produsul se poate returna in maxim 3 zile lucratoare
- - Metoda de retur: Ramburs contravaloare produs
- - Costul transportului va fi suportat de catre cumparator
- - Alte detalii: Retur acceptat in conditiile Garantiei de Livrare